Székely Amarildo, a brazil nevű több mint százszoros véradó Chirmiciu András babu 2024. 04. 23., k – 17:07 Hunyad Jelenidő Deficittel szembesültek a vérközpontok, mert nincs elég véradó. Holott a vérellátás létfontosságú az egészségügyben, sokaknak életmentő lehet. Január elsejétől azonban több helyen is megrohamozták a véradó központokat, miután a kormány 67 lejről 280 lejre emelte a véradási utalványt. Az érdeklődés azonban alábbhagyott, a dévai önkormányzat ezért 10%-os ingatlandó-kedvezményt tervez bevezetni a véradás ösztönzésére. Deficittel szembesültek a vérközpontok, mert nincs elég véradó. Holott a vérellátás létfontosságú az egészségügyben, sokaknak életmentő lehet. Január elsejétől azonban több helyen is megrohamozták a véradó központokat, miután a kormány 67 lejről 280 lejre emelte a véradási utalványt. Az érdeklődés azonban alábbhagyott, a dévai önkormányzat ezért 10%-os ingatlandó-kedvezményt tervez bevezetni a véradás ösztönzésére. Székely Amarildo dévai újságíró évtizedek óta rendszeres véradó, lassan 35 éve több mint százszor adott vért. Erről – és egyebekről – beszélgettünk. – Hogyan kezdődött el az egész? Mások még a tűtől is félnek.– Gimnazista koromban, a nyolcvanas években időnként vizsgálatokat végeztek az iskolákban, melyek során vért is vettek a diákoktól. Amikor besoroltak katonának újabb vizsgálatokon estem át, melyek során vért is vettek tőlem. Ezek nyomán nem féltem attól, hogy megszúrnak, de rendszeres véradásra nem gondoltam. Aztán jött az 1989-es forradalom, a hatóságok felhívást intéztek a lakossághoz, hogy kell a vér a sebesültek megsegítésére. Elmentem a vérközpontba, és akkor adtam először vért.– Azóta rendszeressé vált a véradás. Gondolom elvi üggyé vált.– Idővel igen, de őszintén bevallom, hogy kezdetben a juttatások – mindenekelőtt a szabad nap – is szerepet játszottak. Akkoriban levelező tagozaton jártam egyetemre, vagyis dolgoztam is, jól jött a munkahelyi szabadnap. Aztán megszoktam, hogy időnként elmegyek vért adni. A vérközpontba már ismertek, az ottani hölgyek kértek is, hogy jöjjek máskor is, mert szükségük van véradókra. 1991 óta rendszeres véradó vagyok, azóta van véradói kártyám. A bajba jutott embereknek nagy szükségük van vérre, ez idővel tudatosult bennem, többek között személyes tapasztalat alapján is. Kétszer fordult elő, hogy ismeretlenek kopogtak lakásom ajtaján, s arra kértek, menjek el, és adják vért, mert nagy szükségük van rá, méghozzá sürgősen, azért is kerestek fel otthon. Még a nevüket sem ismertem, de elmentem, és segítettem rajtuk. Egyszerűen nem lehet elutasítani a bajba jutottak megsegítését, számomra nemcsak erkölcsi kérdés, emberi kötelesség. Most is emlékszem az ajtómon kopogó ismeretlen anyuka kétségbeesett arckifejezésére, kislányának kellett a vér. Megrázott. Mivel a vérközpontba jutva tudtam, hogy abban az esetben kihez jut a vér, nyomom tudtam követni az esetet, és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy a kislány meggyógyult. Az ilyen öröm sokkal jelentősebb, mint bármely anyagi jellegű juttatás, vagy személyes előny, ami a véradásért jár. A vért megvizsgálják. és abból a véradó esetleges egészségügyi problémáira is fény derül, vagyis a véradó is jól jár, kisebb egészségügyi teszten esik át.– Hunyad megye egyik legjelentősebb véradója lettél.– Több mint százszor adtam vért az évek során, a századik alkalommal elismerő oklevelet is kaptam a Hunyad megyei véradási központtól, amelyre nagyon büszke vagyok. Minden véradás erkölcsi elégtétel számomra, és jólesik, hogy a társadalom részéről is elismerést kaptam. Ha már öcsémnek nem tudtam segíteni, Angliában volt, amikor balesetben elhunyt, tizenöt évvel ezelőtt. Ez örök fájdalom számomra.– Sajnálom. Isten nyugosztalja. Mondjál néhány szót magadról, ez a beszélgetés is félig magyarul, félig románul folyik.– Lugoson születtem, 1975-ben gyerekként kerültem Dévára. Vegyes családból származom, apám magyar volt, anyám román. Kétnyelvű környezetben nőttem fel, de az sajnos megszűnt. Nagyszüleim rég elhunytak, apám sem él már, öcsémet is elvesztettem, nincs kivel magyarul beszéljek. Ritkán adódik alkalom, hogy magyarul beszéljek, de mindig szívesen szólalok meg, még ha a rendszeres gyakorlat hiányában nehezebben megy, s olykor keresem a szavakat. A magyar nyelv azért közel áll hozzám, állandóan tartom vele a kapcsolatot, de inkább passzívan, mintsem aktívan. A napomat például mindig úgy kezdem, hogy bekapcsolom a Duna tévét vagy a budapesti rádiót, hogy magyar nyelven kapjam a híreket, és az interneten is felmegyek magyar nyelvű honlapokra.– A neved, Amarildo meglehetősen egzotikus, román és magyar szemszögből egyaránt.– Lugoson társasházban laktunk, és alig néhány hónappal előttem a szomszédban született egy kisfiú, akit Orlandonak nevezték el a szülei. A példa kapóra jött apámnak, aki nagy focidrukker volt, és imádta a brazilokat. Így lettem Amarildo, az 1962-es világbajnok brazil válogatott csatára után, öcsém pedig Rivelino, az 1970-es világbajnok brazil sztár után.– Nem ért hátrány emiatt? Nem írják félre a nevedet, kiskorodban nem csúfoltak a gyerekek?– Csúfolni nem csúfoltak, ilyen problémáim nem voltak, hivatalos ügyekben pedig megtanultam, hogy jobb, ha saját kezűleg én írom le, különben könnyen félreírják vagy a keresztnevemet vagy a családit vagy mindkettőt. Barátaim, ismerőseim Ama-nak szólítanak. De már rég megszoktam, nem okoz különösebb gondot.– A srácok amikor a grundon fociznak mindig valamilyen nagy sztárnak képzelik el magukat, a grundon mindenki Maradona, Platini, újabban Messi vagy Ronaldo. Ott is Amarildo voltál, vagy netán valaki más? Amúgy gondolom, hogy ilyen névvel és örökséggel kötelező a braziloknak szurkolni.– A grundon is többnyire Amarildo voltam, néha Stielike is. Kedvencem az elegáns német védő volt, és amúgy is az európai focit szeretem, Németországnak és Olaszországnak szoktam szurkolni, a brazilok nem tartoznak favoritjaim közé, de azért őket is kedvelem bizonyos mértékig.– Köszönöm szépen a beszélgetést!– Én is köszönöm! Hozzászólások Sliderban megjelenés: Ki
